A differenciálás fogalma csak 10 éve kezdett divatos pedagógiai fogalommá válni, ettől függetlenül a tanárok emberemlékezet óta igyekeznek a diákok eltérő igényeihez és képességeihez igazítani a tananyagot. Egy osztálynyi diákkal ez nem könnyű dolog, még online sem. A játékpedagógiai egyik lehetséges válasza erre a kihívásra az, ha (részlegesen) a diákok kezébe helyezzük Önnön differenciálásuk lehetőségét.

Talán a legegyszerűbb módja ennek, ha különféle útvonalakat, ‘trackeket’ kínálunk fel a diákjaink számára, és ők választhatják meg, hogy csak a minimumot akarják teljesíteni, vagy esetleg nagyobb jutalmakkal járó kihívásokra vágynak. Ez lényegében a klasszikus játékosítás durva leegyszerűsítése, valamint az alapóra + fakultáció rendszer egy órában való megvalósítása is.

Sokszor még a legelső tanórákon felajánlom a diákjaimnak, hogy eldönthetik, melyik útvonalon teljesítik az órát. Lajhárok lesznek, azaz olyan kedves kis lények, akik leginkább enni, pihenni és lógni szeretnek, vagy proaktív kenguruk? A lajhár lényegében az alap tanóra, egytől-ötig tartó osztályzatokkal, stb. Kenguruvá úgy válhat valaki, ha szorgalmi feladatokat hajt végre. Ha valaki egész félében kenguru, félév végén dicséretet kap. És ennyi.

Nincs szó tehát semmilyen forradalmi pedagógiai újításról, egyszerűen csak arról, hogy az érdeklődő diákoknak plusz motivációt biztosítunk azzal, hogy az extra tevékenységekhez különféle jutalmakat társítunk (státusz, versengési lehetőség, elitklubba tartozás élménye, személyesebb kapcsolat a tanárral, extra jutalom stb.).

Érdemes úgy kialakítani a trackeket, hogy a legalsó minimum szintről később is feljebb lehessen kapaszkodni, ha valaki kedvet kap.

Az öndifferenciálás egy másik formája, ha a diákoknak bizonyos választási lehetőségeket adunk a számonkérési formákban. Ilyen lehet például, ha egy dolgozatban választhat két téma vagy két feladattípus közül, de ide sorolható akár az is, hogy ha sikeresen megtippeli a dolgozata eredményét (azaz reális önképpel bír), +1 pontot kap.

Egy a játékosításban népszerű formája ennek a fajta öndifferenciálásnak, ha a diák ‘karakterosztályt’ (class) választhat magának. Ez a kifejezés az asztali szerepjátékokból került át a játékosításba, majd a pedagógiába, ahol eléggé félreérthető a jelentése.

Egy példával érzékeltetem a technikát: Mindenki tanév elején eldöntheti, hogy mi lesz: harcos, varázsló vagy íjász.

• Aki harcos, az egyszer passzolhat felelés helyett.
• Aki varázsló, az egyszer segítséget kérhet egy dolgozatban.
• Aki íjász, az egy héttel meghosszabbíthat egy beadási határidőt.

Na jó, de miért jobb, miben több ez annál az ősi tanári gyakorlatnál, hogy mindenki egyszer passzolhat? Nem sokban, hiszen itt sem hihetetlen újításról van szó, hanem az emberi psziché jellemzőinek okos kiaknázásáról. Ha a különféle kivételező-motiváló eszközeinket egységes keretbe szervezzük, ha a diákok kezébe adjuk a döntést, hogy maguk döntések el, hogy használják fel ezeket az erőforrásaikat, valamint ha mindezt egy tantárgyhoz illő kerettörténetbe illesztjük, az halmazati előnyt biztosít és megsokszorozza az eszköz hatékonyságát.

Az, hogy a diákok ezt nem akármikor döntik el, hanem a tanév elején el kell köteleződjenek valamelyik lehetőség mellett, az megakadályozza, hogy a többség a legelső alkalommal ellője a lehetőségét, sőt, fejlesztheti a tervezés, döntéshozás és a felelősségvállalás készségeit, valamint identitást ad.

Hartyándi Mátyás
mentálhigiénés játékpedagógus