Nem csak a tanároknak kell új módszertanokat megtanulniuk, új tanmeneteket kidolgozniuk, új osztályokat megismerniük, de a tanulók is folyamatosan minden új tanárt és tantárgyat elsajátítanak. A játéktudományok híres modellje, a “játékos útja” (players journey) hasznos keretet biztosíthat ezek pedagógiai átgondolásában.

A “játékos útja” modell megpróbálja szakaszokra bontani egy játékos játékkal való viszonyát a megismerkedéstől a profivá válásig, és szakaszonként megvizsgálni, mik a fázis jellemzői (lehetőségei, kihívásai) és kimenetei (zsákutcái és fejlődési iránya). 

Az ideáltipikus játékos először megismerkedik a játékkal, kipróbálja és bevonódik, majd sokat játszik és gyakorol vele, végül profivá válik. A valóságban azonban a játékos akármelyik szakaszban megrekedhet (rengeteg az ún. alkalmi játékos), vagy negatív hatások miatt akár ki is léphet a folyamatból.

Érdekes módon mindez erős párhuzamokat mutat az irodalomelmélet “hős útja” modelljével, hiszen bár az körkörös, de a végén megváltozva tér vissza a hős a kiindulópontra. Ez adja az alapot arra is, hogy megnézzük a “tanuló útját”:

1. A tantárgy vagy tanár felfedezése
   A tanulók mindig rendelkeznek valamilyen előzetes képpel, prekoncepcióval mind a tanárral, mind a tantárggyal kapcsolatban, legyen ezek forrása akár a család, akár az idősebb diákok, akár a MarkMyProfessor értékelése. De vegyük észre, hogy tanárként rajtunk is múlik, milyen információk terjednek rólunk. Ahogy valaki találóan megjegyezte: “Az énmárka az, amit a távollétemben mondanak rólam.” Kudarc esetén már alapban negatívan fognak hozzánk és a tantárgyhoz állni – ha nem kötelező tárgyról van szó, valószínűleg el is kerülik. Siker esetén azonban olyan előnyt szerezhetünk, amely a későbbiekben hasznos tartalékként szolgálhat.
2. Bevonódás a tantárgyba
   A tanulók az első egy-két óra alapján alakítják ki benyomásaikat és elvárásaikat a tantárggyal és a tanárral kapcsolatban. Néhány sajnos már itt “elvéreznek”, és nem tudnak/nem hajlandóak érzelmileg csatlakozni a tantárgy és tanóra lényegéhez, nem akarnak “felszállni a hajónkra” (onboarding). Ezt elkerülendő érdemes “szerződést kötnünk” a résztvevőkkel, ami növeli a kontrollérzetüket és motivációjukat, valamint tisztázni a célokat és az ehhez vezető útvonalat. Fontos lehet emellett figyelni arra, hogy a kezdetben gyors, rövid sikereket érhessenek el, amely lökést adhat nekik a következő fázishoz.
3. Szokáskialakítás a tanórán
   Ez a tanuló útjának leghosszabb fázisa, a “mókuskerék”. Akik itt megrekednek, sohasem válnak a tantárgy stb. “mestereivé” – ami ne feledjük, nem feltétlen tragédia! Akik azonban  teljes kudarcot vallanak a szakaszban, azok a bukás vagy iskolaelhagyás felé sodródnak. A legtöbb módszertan itt a legrobosztusabb, de külön fontos a rugalmas ellenállás (reziliencia) fejlesztése, amely képes kiegyenlíteni a repetitív gyakorlás lélekölő hatását.
4. Mesteri szintű tudás
   Tanulók esetén ez nyilván az adott kontextusban sok dolgot jelenthet. Azt, hogy valaki jól szerepel a középiskolai felvételin vagy felkészültnek érzi magát az emelt szintű érettségire. Ahhoz, hogy valaki mesteri szintre kerüljön, belsőleg motivált kell legyen. Azt kell éreznie, hogy a viselkedése bizonyos teljesítményt eredményez, és ezért a teljesítményért cserébe olyan belső/külső jutalmat kap, amelyre lelke mélyén vágyik. Sok maximalista meg sem próbál profivá válni olyan területen, ahol nem lehet a legjobb. Mások megelégszenek a szakértői kompetenciákkal és nem kezdenek semmit megszerzett tudásukkal. A mesteri szintről való továbblépés a tanulói út újrakezdéseként is értelmezhető, hiszen ilyenkor a megszerzett tudásunkat próbáljuk idegen környezetben hasznosítani.

Így ér körbe a “tanuló útja”.

Hartyándi Mátyás
mentálhigiénés játékpedagógus